Egyszer egy püspök katedrálist építtetett. Nagy templomot, égbe nyúló tornyokkal, faragott kövekből. Dolgoztak a kőművesek nap nap után a mérnökök irányításával. Az emberek látták, hogyan nő ki a földből egyik hónapról a másikra egy lenyűgözően hatalmas templom.

Amikor a falak már álltak, s a tetőt is fölrakták, a belső díszítésre került sor. A püspök úgy gondolta, hogy a templom elején, a kelet felé eső részen két nagy üvegablak lesz: tele színes üvegekkel, melyek a keresztény hit fontos történeteit, tanításait ábrázolják, hogy a szegény, egyszerű nép, akik közül sokan nem tudnak olvasni, szintén megismerhessék a Biblia történeteit.

A püspök kihirdette, hogy jöjjenek művészek, akik más templomokban már készítettek üvegablakokat, mutassák be egy-egy rajzon a korábbi munkáikat, ő pedig választ közülük.

Jöttek is sokan, pályáztak, hiszen ez egy nagy katedrálisnak épült, gondolták, hogy sokáig fönnmarad, és híres lesz az emberek között.

Ahogy egymás után érkeztek a művészek, a püspök sorra elbeszélgetett velük. Megnézte a régebbi munkáikat, és egyiküket kiválasztotta.

Így szólt hozzá:

– Barátom, téged bízlak meg a feladattal, hogy a két nagy, most még üres kört betöltsd a művészeteddel.

Bementek a katedrálisba, a templom eleje felé fordultak, és itt azt mondta a művész:

– Püspök úr, én sohasem egymagam dolgozom, van egy társam, aki jó barátom. Engedd meg, hogy az alsó üvegablakot én készítsem el, a fölsőt pedig ő.

– Jól van – mondta a püspök –, legyen így; én megbízom benned, kíváncsian várom az eredményt. Elkezdődtek a munkálatok. A környékbeliek, akik ott éltek a templom közelében, látták, hogy mindenféle színű üvegeket hoznak. Égszínkék üveget, pirosat, ami úgy égetett, mint a tűz, zöldet, mint az erdők lombja, sárgát. És e színek számtalan árnyalatát.

A két művész munkához látott. Az egyik ólomkeretbe ágyazta az érkező színes üvegdarabokat. Az emberek ámulva nézték a lassan alakot öltő képeket: ott volt az Édenkert a fákkal, a közepén Ádám és Éva. Aztán utána látták a választott népet, amint átvonul a Vörös-tengeren.

Majd Jézust, amint éppen meggyógyítja a vak embert. A művész mindent beépített az üvegablakba.

A barátja viszont a felső üvegablakba nem tett semmilyen színes üveget, csak egy nagy-nagy átlátszó ablaküveget, ami minden házban van, a mi házunkban is: elhúzzuk a függönyt, ott van az ablaküveg, átvilágít rajta a nap. Furcsállták is ezt az emberek: hát ez meg milyen üvegablak lesz?

Elérkezett a nap, amikor elkészült mind a két művész. Szóltak a püspöknek:

– Püspök úr, hívja össze a híveit! Holnap napkelte előtt teljék meg a templom, és nézzük meg, amikor fölkel a nap, és emelkedőben megvilágítja az ablakokat.

Másnap hajnal előtt sorra érkeztek az emberek, beültek a padokba.

Még teljes volt a sötétség és a csönd. Énekelni kezdtek, úgy várták a napkeltét, és egyszer csak fény derengett keletről. Fölkelt a nap, és először rávilágított az alsó, az ezernyi színű üvegablakra. Az emberek némultan álltak, mindenki az ablakot nézte: mintha tüzek lobbantak volna az ólomkeretekben. A képek, a történetek mintha megelevenedtek volna: mintha Ádám és Éva ott járt-kelt volna a Paradicsom fái között, mintha a tenger most temette volna be nagy robajlással az egyiptomi hadsereget. Megigézve nézték az üvegablakot. Milyen csodálatos lehet Isten, gondolták, ha már az alkotása is ilyen szép!

Aztán följebb emelkedett a nap, és átvilágított az átlátszó ablaküvegen.

Egyszerre világosság támadt a templomban: az emberek úgy érezték, mintha őket is átvilágítaná az a fény, ami a templomban támadt. Önmagukba néztek, meglátták, hogy hol nem tiszta az életük.

Aki eddig nem tudta, miképp döntsön, hogyan alakítsa tovább az életét, egyszerre utat talált magának. A fény, ami a felső ablakon keresztül áramlott be, átitatta a bent ülőket. Senki sem az ablakot nézte, mindenki önmaga belsejébe látott. Aztán körülnéztek az emberek, és új élményük támadt:

– Nem vagyok egyedül! – ébredtek rá sorra. – Társak vannak körülöttem – és egymásra mosolyogtak, kezet is fogtak. – Egy közösség vagyunk!

Mindenki örömmel telve, elégedetten távozott a templomból. A püspök pedig gazdagon megjutalmazta mind a két ablakkészítőt.

(1Sám 3,3b–10.19)

Sámuel próféta, akit az olvasmányban megszólít az Úr, olyanná lesz Izraelben, mint a felső ablaküveg. Ő maga nem tesz látványos dolgokat, de mint próféta, hallja Isten szavát, és képes azt közvetíteni másoknak.

Így aki Sámuelt látja és hallja, rajta keresztül magát Istent látja és hallja, s ezáltal önmagába tud nézni. Az Ószövetségi próféták közül sokan hasonlítanak ehhez a felső ablaküveghez.

Sámuel idejében uralkodott egy király, Dávid, aki olyan, mint az alsó üvegablak. Sziporkázó egyéniség, hárfán játszik, pásztor, megvédi a vadállatoktól a nyájat, legyőzi Góliátot, kiváló hadvezér, bölcs király, megszilárdítja az ország helyzetét. De ő maga csak ritkán hallja az Úr szavát. Amikor templomot akar építeni az Úrnak, Isten egy prófétával küld neki üzenetet:

– Te még ne építs nekem templomot, majd a fiad fogja fölépíteni.

Dávid az üvegablak, ha ránézünk, mindenki megcsodálja, hogy ennek a királynak mennyi gazdagsága volt, mennyi ajándékot kapott: személyisége sokszínűségében Isten még nagyobb teremtő gazdagságát csodálhatjuk. Az Ószövetségben akkor ment a választott népnek igazán jól a sora, amikor voltak ablaküvegszerű próféták, és üvegablakszerű királyok, akik együtt dolgoztak azért, hogy az egész nép Isten felé haladjon.

Az Ószövetség ideje elmúlt, de az embereknek ez a kettőssége megmaradt.

Ma is vannak közöttünk üvegablakok, akikre, ha ránézünk, megcsodáljuk Istent, és vannak ablaküvegek, akik önmagukat teljesen kikapcsolják, és az Isten rajtuk keresztül szólhat hozzánk.

Melyikhez hasonlít, melyikhez közelít a mi küldetésünk?

A mezei tündér éppen a tarka rét fölött szállt, amikor odalentről sírdogálást hallott. Fülelni kezdett:

– Ki sír itt ilyen keservesen?

Egyszer csak meglátott egy kis vakondtúrást.

– No – gondolta –, ennek utánajárok! Húzott egy varázskört a pálcával maga körül, és akkora lett, mint egy jól megtermett tücsök. Fölmászott a vakondtúrás tetejére, és leereszkedett. Nemsokára meglátta a vakondot, amint a földön ült és nagyon szomorkodott. Sírt, potyogtak a könnyei.

– Mi történt veled, vakond? – kérdezte a tündér.

A másik hüppögött még egy sort, majd mesélni kezdett:

– Hajjaj, ha te azt tudnád! Három nappal ezelőtt amint itt a föld alatt ástam a járatot, egy nagy tölgyfa gyökeréhez jutottam. Elkezdtem ásni a tölgyfa gyökere mentén fölfelé, és kijutottam a fa tövében a napvilágra. Gondoltam, hogy napozom egy kicsit, friss levegőt szívok. Amint ott sütkéreztem, vércsevijjogást hallottam a közvetlen közelemben. A vércse nagyon veszélyes madár, megeszi a pockokat, az én életem sem volt biztonságban, úgyhogy fejvesztve ugrottam vissza a vakondtúrásba. És futottam, futottam órákon át lent a járatokban. Aztán amikor végre megálltam az egyik kereszteződésben, rájöttem, hogy az ásómat fönt felejtettem a földön, a vakondtúrás tetején. De úgy rohantam, hogy nem jegyeztem meg az utat, amit megtettem. Megpróbáltam a folyosókat visszafelé végigjárni, és most már harmadik napja keresem, de nem találom a tölgyfához vezető utat. Elveszítettem az ásómat, nem tudok többé új folyosót ásni, csak ezeken a régieken barangolhatok.

A tündér egy ideig töprengett, hümmögött, aztán így szólt:

– Próbáljunk együtt gondolkodni! Látok itt három folyosót. Mi volna, ha elindulnánk a bal oldalin?

A vakond emlékezni próbált:

– Ha jól emlékszem, ha elindulnánk a bal oldali járaton, akkor mennénk egy ideig, aztán két ágra oszlana, és hogyha ott balra kanyarodnánk, hú, akkor elérkeznénk a másik vakondnak, a szomszédnak a területére. Belefutna az alagút az ő folyosójába, és az egy nagyon barátságtalan vakond, úgyhogy arra nem szeretek menni. Ha jobbra kanyarodnánk, akkor pedig… Azt már bizony elfelejtettem.

– Na jó – mondta a tündér –, akkor nézzük a középső járatot!

– Nos, a középső járat… – vakarta a fejét a vakond –, ha elindulnánk a középső járaton, akkor egy nagy térhez érnénk, és ott három irányba lehet kanyarodni. Ha ott balra mennénk, akkor egy olyan területre érnénk, ahol nagyon sok a földigiliszta. Az az én születésnapi lakmározó helyem. De arra nem szoktam gyakran járni, mert akkor a földigiliszták megijednének, és elköltöznének onnan. Úgyhogy minden évben csak egyszer megyek arra, amikor születésnapom van, és akkor jól belakmározom. Ha pedig a középsőn indulnánk el – mondja a vakond –, akkor ott egy idő után elakadnánk, mert ott feljött a talajvíz, és teljesen elárasztotta, és akkor megfulladnánk, ha tovább akarnánk menni. A harmadik út, az pedig már nem emlékszem, hová vezet.

– Rendben van – sóhajtott tündér –, hová jutnál, ha most itt a jobb oldali folyosón indulnál el?

– Azt hiszem – felelte némi fejtörés után a vakond –, ha elindulnék a jobb oldali folyosón, akkor mennék, mennék, és aztán elérnék arra a részre, ahol furcsa barna gumók növekednek.

– Valóban, a vakondtúrásodtól jobbra egy széles krumpliföld terül el – bólintott a tündér.

– Igen, igen – helyeselt buzgón a vakond.

– Amíg kicsik, addig el tud menni az ember, de amikor nőnek, nőnek, akkor eldugaszolják a folyosót, úgyhogy zsákutcává válik. Viszont az az út is elágazik, és ha jobbra megyünk, akkor elérünk egy mezei pocoknak a gabonaraktárába. A mezei pocok jó barátom.

De ott vége van a folyosónak, odáig szoktam csak menni, és akkor beszélgetünk.

És aztán még sok-sok elágazás van, jobbra, balra is. Valamelyik biztos odavezet a tölgyfához, csak mondom, úgy futottam, hogy elfelejtettem.

A tündér tanácstalannak látszott: – Hogy segíthetnék ezen a vakondon?

– Ám egyszer csak felcsillant a szeme. Azt mondta:

– Figyelj, vakond! Gyere csak velem!

És elindult fölfelé a vakondtúrás kijáratán. A vakond követte, ott szuszogott mögötte. Kiértek a vakondtúrás tetejére. A tündér körbemutatott.

– Nézz körül! Látod a tölgyfát?

De a vakond csak hunyorgott a napfényben.

– Én nem jól látok itt kint, a napvilágon.

– Próbálj azért körültekinteni! Terebélyes fát keress, széles árnyékkal!

A vakond nézett jobbra, nézett balra.

– Mintha arra lenne – mutatott aztán bizonytalanul az egyik irányba.

– Úgy van – mondta a tündér –, ott a tölgyfa! Én még a kis ásódat is látom a vakondtúrás tetején. No várj egy picit, odarepülök, és visszahozom!

A tündér szárnyra kelt, s kisvártatva már vissza is tért az ásóval. Hú, a vakond örvendezett, nagyon boldog volt. Már sietett is volna vissza a föld alá, de a tündér megállította:

– Figyelj rám egy kicsit! Nagyon-nagyon labirintusszerű ez a te föld alatti rendszered. Látod, el is felejted, hogy ha jobbra fordulsz, akkor hová érkezel. Egy-két irányt tudsz csak. Próbálj ezután úgy tájékozódni, hogy ha valahová el akarsz jutni, akkor gyere föl előtte a napvilágra! Áss egy vakondtúrást, és ha fölértél, akkor hívj engem!

Én majd odarepülök, megkérdezem, hogy hová akarsz elérni, megmutatom az irányt, és akkor már arrafelé haladhatsz tovább, nem kell napokig tévelyegned.

A vakond erősen hálálkodott, megfogadta a tündér jótanácsát, és ezután csakugyan így élte az életét.

(Lk 20,27–38)

Nemcsak az ásónkat tudjuk elveszíteni a nagy szaladásban, hanem az igazságot is. A szaddúceusok talán így veszítették el az igazságot, és elkezdtek labirintusokat ásni maguknak. Mindenféle történeteket kitaláltak. Mindenféle nyakatekert, furcsa történetet. Jézust pedig le akarták vinni a barlangrendszerükbe. „Volt egy asszony, – mesélték neki – volt neki hét férje, mindegyik sorra feleségül vette, mindegyik sorra meghalt. A feltámadás után melyiké lesz az asszony?” Melyik járatban induljunk el?

Ha Jézus elkezdett volna elindulni velük az egyik járatban, vagy a másikban, vagy a harmadikban: – Nézzük, mi volna, ha a legidősebbé lenne? – akkor a szaddúceusoknak sikerült volna rászedni őt. Hiszen ők ezt mind végiggondolták.

Jézus egy dolgot tudott tenni. Azt mondta: – Nézzük meg a másik irányt! Gyertek föl a fényre! A feltámadásban nem fognak nősülni az emberek és férjhez menni, hiszen Isten nem a holtaknak az Ura, hanem az élőké.

Egy egészen más irányba indította el őket, és egy olyan választ adott, ami kívül esett a szaddúceusok barlangrendszerén.

Persze az igazság nem mindig egyszerű. Az igazság néha nagyon összetett, de az biztos, hogy sohasem nyakatekert. És ha ez így van, s mi mégis részletkérdések labirintusába gabalyodunk, akkor valószínű, hogy mi is kiépítettünk magunknak egy történetekből és gondolatokból álló barlangrendszert. És akkor ahelyett, hogy azon gondolkodjunk, hogy most melyik járatban induljunk el, vagy melyikbe csaljuk le Jézust, nekünk is jobb, hogy ha elindulunk fölfelé a fény felé, és egyszerűen megkérdezzük tőle, hogy „Hogyan tovább?” Ő nekünk is irányt mutat majd.

Azt már a legtöbb gyerek tudja egészen kicsi korában, hogy honnét van az emberek ruhája. A boltból. Elmegyünk, fölpróbáljuk, megvesszük. Az már nehezebb kérdés, hogy honnan szerzik az égben az angyalok azt a ragyogó fehér ruhájukat. Elárulom a titkot: abból, ami az égbolton látható, a felhőkből. Egy sereg angyalnak az a munkája, hogy időnként összegyűjtse a felhőket az égen. Ilyenkor a földön hétágra süt a nap, és egy csepp eső sem várható. Aztán az angyalok csoportosítják a zsákmányt. A habkönnyű kis bárányfelhőket berakják a raktárba, a nagy ólomszürke és fekete viharfelhőket pedig ledobják a pokolba, hogy az ördögöknek is legyen mibe öltözniük. Utána jön a másik csoport angyal, akik mutatós kis ingeket, szoknyákat szabnak a lágy felhőanyagból.

Ha valakinek elhasználódik a ruhája, Cirbolya, a kulcsos angyal kinyitja a ruhatárat, s ad neki egy méretére való új öltözéket. Cirbolya nagyon szigorú. Minden reggel szemlét tart az angyalok között, végigmustrálja a gallérokat, az ingek nyakát, vajon tiszták-e vagy folt éktelenkedik rajtuk. Amelyiknek gyűrött a ruhája vagy bepiszkolódódott, alapos szidásra számíthat.

Egy reggel nagy csetepaté támadt. Cirbolya, szokása szerint belefújt a sípjába, az angyalok szaladtak, sorba álltak, ő pedig összevont szemöldökkel körbe járt, hibát akart keresni, s egyszer csak azt látta, hogy ott egy pici kis angyal, s a hajában benne van egy pipacs, ott piroslik, mint egy pántlika.

– Picike angyal, mit keres ez a pipacs a hajadban? – kérdi Cirbolya.

Az apróság nem ijedt ám meg. Kihúzta magát, s így válaszolt:

– Ajándékba kaptam.

– Ajándékba??? Kitől?

– Gábriel angyaltól. Mostanában annyit jár-kel a földön, megkértem, hogy hozzon nekem valamit. Ezt hozta. Azt is mondta, hogy odalent seregestől nyílnak hasonlók. Szép, ugye?

Cirbolyát azonban nem lehetett ilyen könnyen levenni a lábáról.

Csak állt ott morcosan.

– Vedd le azonnal! – szólt szigorúan.

– Aztán miért? – kérdezte a pici angyal.

– Mert ez a házirend. Nem hallottad még, hogy az angyalok csak abból az anyagból öltözködhetnek, ami az égen található? Szép is lenne, ha itt egyik napról a másikra mindenki elkezdene divatozni.

A pici angyal toppantott egyet még picibb lábával:

– Márpedig én le nem veszem! Én kaptam, nem te, és különben is,

azt tűzök a hajamba, amit akarok!

Cirbolya szemei szikráztak a méregtől, dühösen rázta a kulcskarikáját.

– No, akkor gyerünk az Úristen elé! Ő majd ellátja a bajodat!

Leküld Luciferhez kondérzsírozónak.

Ezzel megragadta a kis pipacsos angyal kezét és vitte magával föl a kacskaringós mennyei lépcsősoron, egyenesen az Úr trónusáig. Az Úr éppen a földet szemlélte a nagy látcsövén keresztül, nézte, hogy érik-e már odalent a ribizli, ezért kissé bosszankodott is, hogy bejelentkezés nélkül megzavarták.

– Mondd, mi a baj, Cirbolya? – szólt kedvetlenül –, mert hogy már

megint valami baj van, azt látom az arcodon.

– Nézd csak meg, Uram! – hadonászott Cirbolya. – Vess egy pillantást erre a kis rendbontóra! A földről magának pipacsot hozatott, s beletűzte a hajába. Majd nemsokára itt is úgy fognak divatozni az angyalok, mint odalent az emberek. Más se hiányozna nekünk! Tegyél valamit!

Az Úr barátságosan pislogott busa szemöldöke alól a pici angyal felé.

– Szép kis virág – dörmögte, és szemével pajkosan hunyorgott. –

Jól áll a szőke hajához.

Cirbolya csak hápogott meglepetésében.

– De a házirend, Atyám! Mi lesz velünk, ha mindenki kénye-kedve

szerint felrúgja a szabályokat?

– Ej, ej, Cirbolya, ne légy már olyan szigorú! Vess rá még egy pillantást! Hát nem aranyos? Úgyis csak egy napig tart. A pipacs gyorsan elhervad.

– Na de mi lesz itt, kérdezem én, mi lesz itt, ha ezt megengedjük – fortyogott Cirbolya. – Ma az egyik virágot tűz a hajába, holnap a másik levág tíz centit a szoknyája hosszából, jövő héten pedig Mihály arkangyal fülbevalóval indul a Sátán seregei ellen a harcot megvívni.

És különben is, a szabály, az szabály. Te hoztad a törvényt, Uram, rád is érvényes. Egyetlen angyal sem hordhat más öltözéket, mint ami az égen található anyagokból készült. Ez a hajdísz pedig a földről való. A földről, ismétlem, és nem az égből, tehát szabály- és rendellenes. Keresztül akarod húzni a saját törvényedet?

Az Úristen felsóhajtott.

– Nem, Cirbolya, nem akarom keresztülhúzni. – Majd a kisangyalhoz fordult.

– Tudod mit, Pici angyal? Add nekem ajándékba azt a pipacsot! Vázába teszem, hálószobám dísze lesz.

A kisangyal, szegény, lógó orral matatott a masnival, kioldozta a virágot és lábujjhegyre állva betette az Úr hatalmas tenyerébe.

– Tessék – mondta. – De vigyázz rá!

Az Atya most először mosolyodott el.

– Légy nyugodt! Friss vizet kap, mert kicsit bágyadt szegény. Attól úgy feléled, mintha a mezőn lenne a társai között.

Visszafelé menet Cirbolya elégedetten lépkedett a lépcsőkön. Élvezte a győzelmét. Azonban még nem ért le az aljáig, amikor rettenetes vihar tört ki a fejük fölött. Cikáztak a villámok, mennydörgött, nyakukba zúdult az eső. És tombolt, tombolt az orkán egész délelőtt. Mindenki a hajlékába húzódott, tudták, hogy ilyenkor az Urat nem tanácsos zaklatni. Déltájban azonban ismét előbújt a nap, s előszállingóztak az angyalok is. Ekkor dörgő hang hallatszott a mennyei trón felől:

– Cirbolya! Cirbolya! Merre kószálsz? Gyere a színem elé, beszédem van veled!

A kulcsos angyal szaladt, majd nyakát törte nagy igyekezetében.

– Hívattál, Uram – szólt akadozó lélegzettel, mikor végre fölért.

– Hívattalak, igen – szólt szigorúan az Atya. – Hogy is szól a házirend?

– A házirend… Uram… a házirend… – hebegte Cirbolya – a házirend úgy szól, hogy az angyalok csak az égbolton található anyagokból öltözködhetnek.

– Ezt jól mondtad – bólintott az Úr, és mintha valami különös mosoly játszott volna a szája szögletében. – Most pedig indulj, és szedd össze a ruhának való anyagot.

Elindult Cirbolya, gyűjtötte a fehér felhőket az angyaloknak, a fekete felhőket az ördögöknek. Egyszer csak lát valamit, amit még sohase látott: az ég egyik aljától a másik aljáig ott egy színes csík. Kék, zöld, sárga, piros. Még nem ismerte a szivárványt. Csak nézte.

– Hát ez meg mi a csoda? Mit kezdjek vele? Se a fehér szobába nem tudom berakni, se a feketébe. Odament az Úrhoz, mutatta.

– Nézd meg, Uram, mit találtam az égen, ilyet én még sosem láttam.

– Ez a szivárvány – mondta az Atya. – Ugye, Cirbolya, csak abból az anyagból lehet ruhát szabni, ami az égen van?

Cirbolya érezte, hogy besétált a zsákutcába, csak állt ott, vöröslő fülekkel. Talán még a pipacsnál is jobban vöröslöttek. Azért még megpróbált taktikázni.

– De Uram – ravaszkodott –, ezt nem lehet berakni egyik raktárba

sem. A fehérbe se, a feketébe se.

– Akkor most az a feladatod – felelte az Atya –, hogy szépen szétszeded a szivárványt: külön a kék csíkot, a zöld csíkot, a piros csíkot, a narancssárga csíkot, még az ultraibolya csíkot is külön szeded, és nyitsz nekik szobákat. Tudod: kék szoba, zöld szoba, piros szoba… Ezek a csíkok ahhoz vékonyak, hogy ruhát lehessen varrni belőlük, de arra kitűnően alkalmasak, hogy az angyalok masnit kössenek belőle a hajukba, ugye, Cirbolya?

Cirbolya csak állt lehorgasztott fejjel.

– Igenis, Uram, megértettem. Futok és engedelmeskedem.

Attól a naptól kezdve az angyaloknak nem kellett minden reggel szemlére sorakozniuk, viszont szokásba jött a színes pántlika, hordták a fiatalok és az idősebbek, pici angyalok és arkangyalok, az Atya pedig gyönyörködik bennük, amikor trónszékéről végigtekint a szivárvány minden színében pompázó szolgaseregén.

(Mk 2,18—22)

Jézus, akit az Atya küldött az emberekhez, úgy jelent meg a földön, mint ahogy a szivárvány tűnik fel az égbolton. Ráébresztette a világot, hogy az evangéliumi élet, amit hirdetett, nem egyhangúságot hoz hétköznapjainkba, nem fekete és fehér lesz tőle a világ, mint az ördögök és az angyalok ruhája, hanem gazdag és sokszínű.

De voltak a földön ilyen Cirbolyához hasonló emberek, úgy hívja őket az evangélium, hogy farizeusok, akik nem voltak képesek befogadni azt, hogy egy sokszínű szivárvány érkezett a földre. Mondták is Jézusnak, hogy nem jó az, amit ő tesz, mert átértelmezi a régi törvényeket:

„…mi böjtölünk, a te tanítványaid nem böjtölnek”. Jézus azt felelte nekik, hogy ez azért van, mert ő valami egészen újat hozott. Olyan, mint az új bor, amit csak akkor tudnak befogadni, ha új tömlővé válnak.

Azóta is halad a világ előre, és az evangélium figyelmeztet bennünket is arra, hogy figyeljünk az idők jeleire, mert Isten országa nemzedékről nemzedékre új jelenségeket támaszt, hasonlóakat a szivárványhoz, amik próbára tesznek bennünket, hogy be tudjuk-e fogadni a számunkra szokatlan, korábban nem látott színeit.

Kedves Barátaim, Ismerőseim

ill. Minden Ismeretlen Érdeklődő!

Lassan hat éve már, hogy megjelent a Mesék tíz órakor c. mesekönyvem, amiben annak az időszaknak a meséit gyűjtöttem össze, amikor még ferences papként gyerekmiséken bibliai történetek gondolataiból született meséket mondtam hét éven át.

Az akkor kiadott ezer példány az eltelt idő során elfogyott, az érdeklődők száma viszont mindmáig nem csökkent.

Barátaimmal ezért gondoltuk úgy, hogy megpróbálkozunk egy második – javított – kiadással.

Ezt a blogot azért hoztuk létre, hogy tájékozódjunk, újabb ezer példányra valóban lenne-e kereslet. Ezért kérek mindenkit, hogy aki az új kiadást megvásárolná, szándékát jelezze! Lehet névvel, név nélkül, kísérő üzenettel összekötve, vagy csupán a minimális információk szikárságával.

Kérem, hogy ha ismertek olyan embereket, akiket érdekelhet ez a mesekönyv, hívjátok föl figyelmüket erre a blogra.

Támogatókat is keresünk, hiszen jelenleg nem állnak rendelkezésünkre olyan anyagi források, melyből az újbóli kiadást fedezhetnénk.

Érdemes lesz időnként újra meglátogatnotok ezt a blogot, mert a kiadással kapcsolatos újabb információkat föltesszük; valamint hamarosan feltöltünk néhány illusztrált mesét az első kiadásból, hogy a mintavétel segíthesse a tájékozódást.

Figyelmeteket, visszajelzéseiteket, segítségeteket előre is köszönöm, tisztelettel:

Szecsődi Tamás Leó